Tegnap késő este megdőlt mindkét, posting systemmel kapcsolatba hozható rekord: biztossá vált, hogy a Texas az eddigi legnagyobb összegről ($51,703,411) ír majd egy csekket a Nippon Ham Fightersnek, valamint eldőlt, hogy összesen 111 millió dollárjukba került Yu Darvish megszerzése. Mindkét szám nagyobb, mint amit az eddigi rekordtartó Red Sox beleölt Daisuke Matsuzakába 2006 decemberében (51,1 millió dollárt kapott akkor Seiku Lions és összeségében mintegy 103 millió dollárt fektetett a Boston a japán dobóba).
Aki játszott már életében a Football Managerrel, tudja, hogy a nagy könyv szerint a fociban új zajlanak az átigazolások, hogy először megegyeznek egymással a klubok, majd mikor ez megtörtént, a leendő csapat elkezdhet tárgyalni a játékossal. A valóságban természetesen az esetek döntő többségében a játékos ügynöke házal a tehetősebb csapatoknál és vért izzad, hogy tető alá hozza az üzletet, cserébe egy "szerény" százalékért.
A japán baseballtulajdonosok és az MLB közötti megállapodás a fenti, könyv szerinti rendszer tovább szigorított változata. Minden év végén a japán csapatok eldönthetik, kik azok a játékosok, akiket "árverésre bocsátanak" az amerikai klubok számára, ez maga a postolás. Ezt követően a klubok megrágják a dolgot és egy papírlapra kinyomtatnak egy számot, amit hajlandóak lennének adni azért, hogy tárgyalhassanak az adott játékossal. Ezt postázzák az MLB központjába, ahol a licitálási időszak végén néhány ember (szó szerint 2-3 emberről van szó) jelenlétében felnyitják a borítékokat, megkeresik, ki ajánlotta a legtöbbet, a többi papíros pedig megy az iratmegsemmisítőbe, majd elégetik, a hamvakat kilövik az űrbe és Tommy Lee Jones meglámpázza a jelenlévőket, hogy a győztes összegen kívül minden számot elfelejtsenek.
A japán oldalt (pár ottani ligavezetőt és persze a csapat vezetését) csak annyiban tájékoztatják, hogy mennyi volt a győztes összeg és csak ez alapján kell dönteniük, hogy elfogadják-e azt, tehát a Fighters csak akkor tudta meg, hogy a Texas nyert, amikor azt az MLB bejelentette.
A rendkívül szűk beavatott körnek köszönhető az, hogy csak a bejelentés előtt nem sokkal szivárgott ki a győztes kiléte, holott már napokkal korábban lezárult a licit és igent mondott a Nippon Ham.
A bejelentést követően 30 napja van az amerikai csapatnak és a japán játékosnak, hogy megegyezzenek. Amennyiben nincs megállapodás, a játékos marad Japánban, csapata pedig nem kapja meg a pénzt.
A szabályok nem tiltják, hogy valaki rossz szándékkal, irreálisan hatalmas összeget licitálva blokkolja a játékos Amerikába érkezését, azaz, ha pl. az Angels 100 millió dollárt licitált, majd nem egyezik meg Darvish-sal, meggátolva ezzel, hogy a dobó a rivális Rangersbe kerüljön, minden szempontból szabályosan járnak el. Ugyanakkor érthető módon egy ilyen "bush league" megmozdulás nem csak az Államokban, hanem Japánban is komoly ellenszenvet váltana ki, klubokban, játékosokban egyaránt.
A rendszer legnagyobb hibája abban rejlik, hogy a játékost kevés anyagi érdek fűzi ahhoz, hogy piaci értéke alatt aláírjon egy amerikai csapathoz. Ha Yu Darvish szerződése idén lejárt volna és mind a 30 csapat versenghetett volna érte, jó eséllyel ő kapta volna azt a 110-120 millió dollárt, amin jelen helyzetben volt csapatával osztozik. Minél közelebb van egy japán játékos az ottani szerződése végéhez, annál kevésbé érdeke (itt most Darvish és Matsuzaka szintű sztárokra gondolok), hogy lemondjon bármennyi pénzről is csak azért, hogy azt a csapatának névadó szponzora zsebre vághassa. (Japánban a csapatok "vezetékneve" egy cég, lásd Nippon Ham.) Ami miatt még nem kellett változtatni ezen, a játékosra nézve nem teljesen igazságos rendszeren, az a Japán kultúrában és az igazi sztárjátékosok elenyésző számában keresendő.
Lehet, hogy furcsán hangzik az európai focihoz és amerikai major sportokhoz szokott fülünknek, de Japánban komolyan veszik a klubhűséget. Amellett, hogy természetesen ott is minden sportoló célja, hogy a következő 2-3 generáció boldog megélhetéséhez szükséges pénzt megkeresse, nem elfogadható viselkedés a munkáltató, a csapat hátrányos helyzetbe hozása. Tehát amikor egy japán játékos átjön tárgyalni az Egyesült Államokba úgy, hogy tudja, ha nem egyezik meg leendő csapatával, a jelenlegi klubja 40-50 millió dollártól esik el, nem fogja csak a saját érdekeit nézni és törekedni fog egy tisztességes megállapodásra.
Ez természetesen teremthet helyzeti előny az amerikai csapatnak, de amint arra fent utaltam, ha valaki nagy hatalmas összeget ajánl a tárgyalási lehetőségért, majd nem hozza át a játékost a Távol-Keletről, eláshatja magát.
Hogy miért kell mindig kivárni a 30 napot a megegyezéshez? Mert a tárgyalások már csak ilyenek, ha a határidő előtt az egyik fél megegyezést akar, annak ára az, hogy számára kedvezőtlenebbek lesznek a feltételek, így inkább mindenki kivár az utolsó pillanatig. (Ugyanezen okokból kell sok magas draft pick leszerződtetésére a határidőig várni, ami, szerencsére, most már nem augusztus közepe lesz, hanem nagyjából július közepe.)
Hogy Darvish megéri-e a pénzt, mennyire tudja átültetni játékát az American League-be, a jövő zenéje. A magam részéről optimista vagyok, egyrészt a játékos képességei (nem Dice-K-féle alacsony, köpcös srácról van szó, aki a sarkokat célozza, hogy ne üssék meg), másrészt mert szurkolok neki, hogy Ichiro * után újra legyen egy japán sztár a Major League Baseballban.
* Ichiro így utólag hatalmas üzlet volt a Seattle-nek. 13 millió dollárt fizettek a tárgyalási jogért, 14 millió dollárt kellett csak adniuk neki az első szerződésben, ráadásul azt is megúszták, hogy a 3 éves szerződés után Ichiro szabadon igazolható lehessen. Ma már szinte minden japán játékos kéri a szerződésében, hogy ne kelljen kivárniuk a 6 évet, hogy a többi csapat számára is igazolhatóak legyenek. Darvish is kapott egy kilépési lehetőséget az 5. év után, ha (egyelőre ismeretlen) nagyon komoly elismeréseket zsebel be addig és a liga egyik legjobbjává növi ki magát.
